“Mész bele az ismeretlenbe”-Molnár Csaba, táncos, koreográfus

Fotó: Dányi Viktória

Utólag tehettünk volna úgy, mintha ez egy szabályos interjú lett volna - én megírtam volna azokat a kérdéseket, amiket a valóságban nem tettem fel és hozzájuk szerkesztettem volna a jegyzeteimből mindazt, amik felfoghatók a kérdésekre adott válaszként.

Valójában átbeszélgettük a szombat estét annak ürügyén, hogy Csabának május 9-10-én bemutatója lesz (Dekameron) a Trafóban és a múlt héten kapott Lábán-díjat az a két darab, amiben táncosként és alkotótársként is részt vesz. Miközben ő beszélt, én néha jegyzeteltem  -  ez a szövegfűzér következik most: 



Mi ér ennyit? Honnan jön az az akarat, ami ebbe visz, hogy  - főleg most, ilyen intenzív időszakokban - semmi közöm nincs a hétköznapi élethez, azt se tudom, hogy milyen nap van? Ijesztő, hogy nincs más, noha én választottam ezt, nincs is semmi a fejemben arról, mi mást csinálhatnék. Mondják, hogy a táncos életpálya rövid, de én tudom, hogy nem akarok leállni - ezen felül hiszek abban, hogy pont a kortárs táncban lehetőség van a transzformációra - egy idő után az ember átalakul, máshogy van jelen.

Mostanában nagyon megszerettem és figyelem a színházat, mint teret és mint üzemet, ahol számos, ember foglalkozik azzal, a kellékestől a színészen át a díszletesig azzal, hogy egy előadás létrejöjjön. Mostanában gondoltam rá, hogy lehetne olyan helyre kerülni, ahol napi szinten tudok jelen lenni - nem (csak) mint táncos, hanem más funkciókban is.

A Dekameron sem úgy született, hogy én egy Dekameron-változatot akarok  csinálni. Képek, hangok és színek voltak a fejemben - világítás, tánc és konkrét jelenetek.Nem úgy indult, hogy összeraktam a darabot, aztán hívtam egy jelmezkészítőt - tudtam, hogy az elejétől fogva dolgozni akarok a jelmezzel.a fényekkel, a darab minden elemével.
Ebben a darabban olyan apróságok is helyet kaptak, amik már évek óta, akár gyerekkoromtól  a fejemben vannak - akár egy mozdulat, egy  tekintet - lehet, hogy végül nem is került bele az előadásba, de előjött, dolgoztam vele.

Sokat foglalkoztam a díszlettel és ez a tevékenység további kérdéseket, feladatokat vetett fel.
Mert hiába tudom megcsinálni a makettben és eredeti méretben is, ki is tudom majd fizetni, de nem tudom utaztatni - ez egy nehézség. De épp ezek a nehézségek nagy szolgálatomra vannak. Hiába szeretném például, hogy legyen a színpadon száz bicikli, át kell gondolnom, hogy valóban szükségem van-e rá, vagy csak jól néz ki. Lehet, hogy csak egy kell, vagy nem is kell, de akkor legalább biztos, hogy tényleg nem kell.
Egyszóval, jó a bőség, de az előadás nem ettől válik teljessé.

Ebből is látszik, hogy most nem a mozgás érdekelt, mint például akkor, mikor Adriennel (Hód Adrienn, a Hodworks koreográfusa - a szerk.) dolgozom, nem a testen, hanem a korábban említett színházi elemeken volt a hangsúly.

Fotó: KNI

Ez az első egész estés darabom, ahol a plakáton az én nevem szerepel - enyém a felelősség.
Ha díjat kapok az is az enyém, ha szidják, az is. Azt érzem, ezzel, visszavonhatatlanul leverek egy cölöpöt a földbe, ami innen viszonyítási ponttá válik. Innentől ilyen stílusban kell dolgoznom? Minden évben ki kell jönni egy új darabbal? Pályáznom kell, hogy újabbat csinálhassak? Vagy fel kell, hogy vegyem ezt a tempót, vagy ki kell, hogy találjak alternatív megoldásokat.
Azt gondolom, hogy az nagyon fontos, hogy ha megadatik számomra az, hogy alkossak, akkor teljesen merüljek bele, maximalisan foglalkoztasson és okozzon fejfájást..

A másik, ami igazán foglalkoztatott, az a konkrét kapcsolódás az emberek között, a konfliktusaik. Akikkel együtt indultunk és akikkel közül többekkel most is  dolgozom - Vass Imre, Vadas Zsófia Tamara, Cuhorka Emese, Dányi Viktória, Fülöp Laci, Hadi Juli,  Biczók Anna vagy  Arany Virág  - különbözőek vagyunk, különbözőképp táncolunk, mégis úgy érzem, hogy van bennünk valami közös. A darab szereplőit, Vicát, Emesét és Marcot régóta ismerem. A darab belőlünk és a mi múltunkból épül, abból, ahogy mi együtt vagyunk a teremben és ahogy ez kijön - én az vagyok, aki ennek az irányát felajánlja.

Vicával (Dányi Viktória)  a Bloomban is együtt dolgoztunk  - s én hiszek abban, hogy jó olyan emberekkel együtt működni, akikkel jól érzed magad. Okozhat nehézséget és lehet néha túl sok, kérdés, hogy mikor válik fullasztóbbá, vagy klausztrofóbbá, de az a tapasztalatom, hogy jól tudtunk egymáshoz kapcsolódni - így volt ez a “Nyúzzatok meg” esetében a két zenésszel is , Czitrom Ádámmal és Porteleki Áronnal.

Adriennel dolgozni olyan, mintha iskolába járnék - mindig kíváncsi valamire, mindig keresi, hogy merre lehet még menni. Mikor befejeztem az iskoláimat és elkezdtem dolgozni, azt éreztem, hogy én mint előadó fejlődök, de valami nem tágul bennem tovább - voltaképp mindig ugyanat kérik tőlem. Utána kezdtünk a Hodworkssel többet együtt dolgozni, a Mindennapi rutinnal és élveztem, hogy mindig más helyre megyek.  A “Pirkad” számomra valamiféle csúcspont - kérdés számomra, hogy hová tudunk még elmenni, merrefelé tudunk mozdulni.

lejegyezte: Sifter Vera