„Kreatív társakat és öntörvényű embereket keresek magam mellé” - Szabó Réka, táncos-matematikus, társulatvezető

Fotó: Mészáros Csaba

A Tünet Együttes 10 éves. Szabó Réka 44. Ebből az alkalomból született az a két darabból álló este, melyet APROPÓ címmel játszanak a MU Színházban - legközelebb március 12-13.-án.  Szabó Rékával mélypontokról, dimenzióváltásokról, matematika és tánc kapcsolatáról beszélgettünk, de szó esett arról is, hogy miként lett akrobatikus revütáncos.

M: A két darab egyike - „Ez mind én leszek egykor”- a te szólód. Miért pont most jött el az ideje?

SZR: Az elmúlt években, mind a magánéletemben, mind a művészeti vonalon olyan folyamatok zajlottak le, amit leginkább krízisként, mélypontként jellemezhetünk.
Az utóbbi évek elvonásai és a folytonosan változó törvényi háttér nyomán az Együttessel hirtelen megéreztük, hogy mennyire kiszolgáltatott ez az egész műfaj és benne mi magunk. Azt tapasztaltuk, hogy nincs meg mögöttünk az társadalmi bázis, ami azt mondja, hogy szükség van arra, amit mi csinálunk, azokra az értékekre, mait képviselünk – sőt! Ha akarjuk, csináljuk, de ez a mi dolgunk – oldjuk meg valahogy.
Másfelől, a munkám nemcsak a Tünethez köt - tanítok a Műszaki Egyetemen és van egy ötéves lányom. Ezeket kell összeegyeztetnem és egy idő után azt éltem meg, hogy a külső hatások rángatnak, és ha hagyom, beszippantanak. Muszáj volt visszatalálnom a belső biztos pontokhoz, elgondolkozni arról, hogy mi a fontos nekem és személy szerint mit keresek ebben a történetben.
Ez a folyamat még nem zárult le, de az biztos, hogy más helyen vagyok, mint egy évvel ezelőtt – a visszatalálásnak és változásnak az igénye szülte ezt a szólót.

M: A darabokat beszélgetés követi, ahol egyik este Krizsó Szilvia, másnap Palya Bea lesz a vendégetek. Hogy esett rájuk a választás?

SZR: Egy ideje minden előadásunk után beszélgetésre invitálunk valakit. Az elején az volt a koncepciónk, hogy olyan művészeket kérünk fel, akik más művészeti ágban alkotnak, de valamiképp kapcsolódnak az adott előadás témájához. - így járt nálunk Péterfy Bori, Nádasdy Ádám és Závada Pál. A beszélgetők kiválasztása inkább tudatos, mint intuitív: Krizsó Szilviát azért hívtuk el, mert a közelmúltban olyan döbbenetes váltásokat kellett meglépnie, amit én a szólóhoz erősen kapcsolódónak érzek. Van olyan élethelyzet, amikor be vagy zárva egy dimenzióba, amit ráadásul te határoltál be magadnak és nem látszik, hogy merre van tovább – nem tudsz kilépni. Ilyen szempontból az ő története és az én szólóm valamiképp hasonló.
Palya Beáról pedig azt gondolom, hogy az ő személyiségében van valami, ami folyton kikezdi azokat a falakat, amikről az imént beszéltünk, egyedülálló módon képviseli a szabadságot, jó értelemben vett gátlástalanságot és szégyen nélküliséget. Azt is izgalmas figyelni, hogy noha ő egy ismert ember, lett „valaki” képes egyszerűen élvezni az életet és a körülötte alakuló helyzeteket annak görcsössége nélkül, hogy folyton a felépített „imidzsét” felügyelje. Ez számomra irigylésre méltó.
Azért is fontosnak tartom, hogy pont velük beszélgessünk, mert arról rengeteg szó esik, hogy a fiatalok mobilitását, előre jutásukat, fejlődésüket segítsük. De arról, hogy a harminc évnél idősebbeknek – urambocsá’ időseknek – melyek a fejlődési, kitörési, fordulópontjai – arról már lényegesen kevesebbet.  Ha folyton elsöpörjük az idősebbek tudását, akkor olyasvalamit kapunk, aminek nincs folytonossága – és ez nagyon kegyetlen is. Nekem hiányzik az öregek megbecsülése.

Fotó: Dusa Gábor

M: A társulatod sem csupa fiatal alkotóból áll. Tudatos volt a választás?

SZR: Nem úgy álltam hozzá, hogy most kell egy idősebb férfi és akkor mellé egy fiatalabb nő. Kreatív társakat és öntörvényű embereket keresek magam mellé, akiknek a személyisége sokrétű, vannak mélységei és színei. A véletlen találkozások termelték ki azokat a helyzeteket, amikor velük találkoztam és olyan emberek maradtak körülöttem, akikkel meg lehet beszélni a közös dolgainkat. A sokszínűség nem cél volt, hanem ennek a szemléletnek a következménye.

M: Miközben az előadásaidban, darabjaidban fontos szerepet kap a struktúra, magát a művészi munkádat nehéz beskatulyázni olyan műfaji kategóriákba, mint a színház, vagy a tánc.

SZR: Igen, és emiatt sok kritika ért és nehéz is megértenem, hogy miért félnek a bírálóim ettől. Egyszerűen más a megközelítési szempontrendszerem – először találom meg a témát, ami megmozdít és ehhez keresem meg a színpadi nyelvet. Nem a skatulyák érdekelnek tehát, hanem hogy mivel valósulhat meg a közlés ereje.
Ezzel kapcsolatban értek nagyon erős hatások – most Martine Pisani egyik darabját említeném, a „Sans”-t, amit a 2000-es években egy fesztiválon láttam. A három alkotó közül az egyik táncos volt, a másik kettő nem; nem volt hagyományos értelemben vett kosztüm, fény, szó és hang se nagyon. Ahogy mozogtak, az egyszerre volt vicces, emberi és meglepő, de világos volt, hogy ezt nem tudja megcsinálni akárki. Nem kell hozzá semmi, miközben nagyon sok dolog kell hozzá és felveti azt a nagyon érdekes kérdést is, hogy ki mehet fel a színpadra: mi az érték és tudás, ami valakit alkalmassá tesz, hogy színpadra lépjen. Vannak egyértelműen megfogalmazható dolgok (pl hogy meddig tudod felemelni a lábad), de vannak ennél rejtettebb értékek. Lenyűgöző volt számomra az a hitelesség, amivel a szereplők ebben a darabban jelen voltak!
 Szeretem azokat a helyzeteket, amikor az előadók nem tudják használni a biztonságos eszköztárukat és helyzeteiket. Egy tehetséges előadót, ha más helyzetbe hozol, ott is tehetséges, ugyanakkor mindaz, amit megoszt velem, mélyen emberi.

Fotó: Dusa Gábor

M: Mi volt előbb az életedben: a tánc, vagy a matematika?

SZR: Viszonylag későn, 16 évesen kezdtem el táncolni, bár előtte szertornáztam. Ez még a rendszerváltás előtt volt, amikor hivatalosan a klasszikus balett és a néptánc létezett, a kortárs tánc pedig illegális volt. A Graham, Limón és más modern tánc technikákat, amik teljesen másként viszonyultak a testhez, külföldre kijutott balettosok és néptáncosok tanulták meg külföldön, de oktatni hivatalosan nem oktathatták sehol. Ezért az olyan „nagy öregek”, mint Jeszenszky Endre, vagy az akkor fiatal tehetség, Berger Gyula, összeálltak Aszalós Károllyal, az Artistaképző igazgatójával és azzal az indokkal, hogy a színvonalas, szórakoztató, showtánc előadásához is szükség van képzett előadókra, sikeresen engedélyeztették és létrehozták az Akrobatikus Revütáncos Képzőt.  Ez egy fizetős képzés volt, illegális modern táncos képző, ahová a neve miatt az éjszakai élet igényesebb pillangói is betévedtek, de itt végzett rajtam kívül Bakó Gábor, vagy Gál Eszter is.
Kifejezetten színvonalas oktatás folyt itt, napi 2-3 másfél órás kurzus, egy hétből hat napon át. Balett, Limón, Graham, néptánc, sztepptánc, emelés és akrobatika egyaránt szerepelt a tanrendben.
Apám mindig azt mondta: „Na, Rékuka megy a kurvaképzőbe” – de ezt inkább keserű-viccesen, látta, hogy valami nagyon fontosat találtam meg a táncban, és amúgy  nagyon támogató volt. Egyébként egy hónapig, az egyetem mellett valóban kipróbáltam az éjszakázást – napi szinten táncoltam egy éjszakai bár műsorában - mint pénzkereseti lehetőséget. Egy másik hónapig pedig a vándorcirkusz-életet is megízleltem. Nagyon más embereket ismertem meg, mint addig valaha – a látószögemet, toleranciaszintemet is nagyban tágította mindkét élmény.  Azért a papám sokszor értem jött, éjjel fél kettőkor – ne csámborogjak az utcán.
Eközben végeztem az egyetemet (az ELTE TTK matematika-számítástechnika szakát -  a szerk.) ami azt jelentette, hogy ugyanúgy volt szorgalmi-és vizsgaidőszakom, mint a többi egyetemistának, csak nekem mondjuk hat hét helyett kettő alatt kellett lerakni a vizsgáimat, amikor pl Svájcban dolgoztam a vándorcirkuszban. Amikor végeztem, 1992-ben, nem volt még a kortárs táncnak olyan perspektívája, mint most – nem létezett olyan, hogy valaki ebből él. Persze voltak már műhelyek, Bozsik Yvette, Árvai Gyuriék, Berger Gyuláék és Szabó Gyuri is csinálta kezdte a Petőfi Csarnokot – de a kortárs tánc nem létezett, mint hivatás.
Tudtam, hogy a tánc nekem egy nagyon erős szerelem, de az, hogy ötödéves koromban már a Műegyetemen tanítottam, majd PhD-ösztöndíjas lettem, számomra egy természetes folyamat volt.

M: A tanítványaid a Műszaki Egyetemen mit látnak, kapnak abból, hogy a tanítás mellett táncolsz és koreografálsz?

SZR: Talán az előadói vénámból kapnak valamit – általában szeretik az óráimat. Fontos számomra, hogy olyan hangulatot teremtsek az óráimon, ahol lehet kérdezni, akár hülyeséget mondani – elképesztő, mennyire szorongnak az emberek az interakcióktól, a számukra idegen közegben történő megnyilvánulástól! A tanításban sem törekszem másra, mint az előadásaimnál; arra, hogy az emberek merjenek megnyílni. Popper Péter mondta egy Gólyavári Estén, hogy ha mindenki kiírná a homlokára legféltettebb titkait, meglepődnénk, mennyi hasonló tábla van.  Én hiszem, hogy nagyon felszabadító, ha ezeket meg merjük osztani egymással.

Sifter Vera

Tünet Együttes: APROPÓ- két darab egy este
MU Színház, március 12-13. 20.00