„Nekem nem feladatom ettől megvédeni az embereket”

Fotó: Dusa Gábor

Bóta Ildikó, mozgásművészeti és testtudati, valamint korai mozgásfejlesztő terapeuta; a Tánceánia Együttes és az ArtMan Egyesület autista, értelmi akadályozott, és vak csoportjainak alapítója

A Tánceánia halmozottan, súlyosan fogyatékos, nem beszélő és nem mozgó emberek integrált, kortárs  táncegyüttese. Bóta Ildikóval a Társulat február 3.-i fellépése kapcsán beszélgettünk arról, hogy miben hasonlítanak a fogyatékkal élők és a profi táncosok, mit éreznek a nézőik és miért nem egyszerű ennek a témának és előadásnak a népszerűsítése.



Közeleg a Trafós előadásotok. Hogyan népszerűsítitek?

Itt nem használhatók a hagyományos marketing eszközök.  A fogyatékosság egy mély és belső ügy, de ha valakinek a hiányai ennyire láthatóak, az folyton ott van és minősíti is őt. Ha jön egy forgatócsoport és felvételt készít, akkor ezt visszanézve én is a hiányokat és fogyatékosságokat látom meg először. De a fogyatékos emberek nem úgy élnek, reggeltől estig, hogy dráma van és én sem ezt érzem, mikor közéjük lépek, mert az alkotás folyamatában átminősülnek a határok – viszont ezt megmutatni egy külső szemlélőnek nem egyszerű. Ha látunk valakit, akinek nincs lába, először nem tudunk mit kezdeni ezzel. A lábak hiányára vagyunk kihegyezve. Miközben az illetőnek annyi mindene van, amivel mozogni tud!

A gyógyítás felől érkeztél a táncba?

Nem, pont fordítva. Középiskola óta aktívan táncoltam és ennek az életformának részei voltak a sérülések – testi és lelki egyaránt. Onnan kezdve, hogy meghúztam a bokámat, odáig, hogy ki az, akit tehetségesnek tartanak a tanárok, koreográfusok, rendezők, vagy ki az, akit kevésbé. Elkezdtem azzal foglalkozni, hogy míg egy átlagember eldöntheti, hogy egy rendes reggelen mennyire szedi össze magát, vagy mennyire lesz nyomott aznap, a táncosoknál és a fogyatékkal élőknél ez nem döntés kérdése. A táncos fókusza a testén van és persze a lelkén is, hiszen alkotó személyiség. A fogyatékos testén pedig szintén pedig ott a kiemelt fókusz, hiszen ez kell ahhoz, hogy kihozza magából a maximumot. Egy átlagembernél nem kérdés, hogy megtanul-e járni, de egy táncos, vagy egy fogyatékos adott esetben vért izzad, mire megtanul egy mozdulatot. Ráadásul minél több a fogyaték, annál kevesebb a lehetőség, mert vagy nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem működik.  Ez érdekelt, ezeknek a hasonló útvonalaknak a bejárása.

Többek között ezért is tartom veszélyesnek a tehetségkutatókat; azt az üzenetet közvetítik, hogy elég, ha „csak” tehetséges vagy – minden mást mögéd raknak. Erre számítasz, mikor kiteszed magad a világnak, aztán sanszos, hogy elveszel.  Ha már nincs melletted a mentor, rendeződ, vagy a korrepetitor, csak arra a belső megmunkáltságra támaszkodhatsz, amit magadnak kialakítottál – ha ez nincs meg, akkor nincs, ami megtartson.

Mi motivál a munkádban? Kikkel dolgozol?

Sérültekkel dolgozni még megterhelőbb testileg és lelkileg egyaránt, mint azokkal, akik valamennyire palástolni tudják a hiányosságaikat. Ezért egyedül nem is bírod – gondolj például arra, hogy ahhoz, hogy egy kerekes székes emberrel mozgásban foglalkozzunk, ahhoz sokszor ki is kell vennünk a székből és pozícionálnunk. Arról nem is beszélve, hogy veszteségélményeink mindannyiunknak vannak, csak az nem mindegy, hogy tudsz-e bánni, kezelni vele, vagy kiabál rólad, ha akarod, ha nem.
A kezdetektől voltak körülöttem támogató emberek, mind a mozgás, alkotás, mind a segítő foglalkozások területéről. De ettől függetlenül, volt már, hogy abba akartam hagyni, aztán a feladat mindig megtalált és „jött” utánam. Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy hős, vagy mártír vagyok azért, mert ezzel foglalkozom – ez nálam belső szükséglet. akárcsak az, hogy amit megtapasztalok, azt mindig megosszam másokkal.
Látom, hogy mi mindenre képesek ezek az emberek, akik a hétköznapok során ők nem számítanak teljes értékű, felnőtt embernek. Amikor például hetente egyszer foglalkozást megyek tartani, megérkezem és átmegyek a nappali foglalkoztatón, akkor  az efféle értékrendet képviselő világból érkezvén, én is ezzel a minőséggel találkozom. Majd bent a csoportban megtörténik a csoda; azáltal, hogy a résztvevők kompetenssé válnak és támogatást kapnak, képesek lesznek arra, hogy döntsenek, ezeket a döntéseiket használják az alkotói folyamatban. Viszont óriási felelősség megadni ezt a kompetenciát, ha tudod, hogy a hétköznapok során adott esetben egy öt éves szintjén kezelik őket.  Ennek a szemléletnek az átalakításához már egy komplett csapat kell.

Hogyan indult a Tánceánia? A kezdetektől fogva előadásokban gondolkodtál?

Mint említettem, a tánc felől jövök – fogyatékosokkal Dévény Annánál találkoztam először. Nála tanultam, az alkalmazott művészi tornát. Ennek elvégzése után ezt a speciális gyógytornát tartottam, ami nem elégítette ki teljesen a kíváncsiságomat.  Például, ha túlmozgásos valakinek a keze, vajon miért jár így, ami a hétköznapi életben hasznavehetetlen– mutatja – de érdekelt a mozdulat, az íve, a ritmusa, a dinamikája. meg egyébként is, tetszik!, Az érdekelt, hogy ne megváltoztatni, kvázi, meggyógyítani akarjam a kórosnak titulált mozdulatot, hanem megtaláljuk együtt a belső törvényszerűségeit, és azokon munkálkodva formáljunk át. Nem biztos, hogy csak a mozdulatot, vagy lehet, hogy nem is pont azt; lehet, hogy jó az úgy, ahogy van, mert valami nagyon érvényeset és ezért hiteleset, fontosat üüzen.  Épp ezért manuális technikát is megtanultam közben.

1998-ban Kálmán Feri hívott Alito Alessi három hétvégés workshopjára – ez nagy hatással volt rám, nem is annyira az újdonság ereje miatt, hanem azért, mert utána mertem ezzel foglalkozni. Éreztem, hogy nekem is szabad ilyet.

Ezt követően Kálmán Zsófia befogadott a Bliss Alapítványhoz, hogy súlyos, halmozottan fogyatékosokkal csináljak mozgásterápiás csoportot. Gyakorlatilag itt találtam ki ezt a programot és többek között olyan folyamatokkal foglalkoztam, hogy mennyi idő alatt és miért úgy kerülnek ülésből fekvésbe a résztvevők, mint ahogy ez történik. Ez egy zárt közeg volt, és én nem a résztvevők mozgását akartam javítani, főleg nem színpadra menni, hanem tudatosítani a mozgást – így ők maguk váltak fontossá.

Hogy jutottatok el a színpadig és a nézőkig ?

Egyfelől azt éreztem, hogy ami bent a csoportban történik, az olyan fantasztikus, hogy muszáj megmutatni másoknak. Másfelől, hittem abban, hogy a külső szem hitelesít és mindaz, amit csináltam, az által méretik meg, hogy valaki más is látja. Harmadrészt pedig, meggyőződésem, hogy ha egy testnek kiterjedése van, aminek az abban lakó tudatában van, (például, hogy meddig tart és mi zajlik benne), ez a vezetett figyelem már elég a színházi pillanat létrejöttéhez - még ha az illető nem is, vagy alig tudja mozgatni a testét.
Elsőként védett közegben, egy konferencián léptünk fel, ahol vakok is jelen voltak, akiknek kísérőik is tolmácsolták a látottakat. Valami biztos átjött nekik, mert ott rögtön – ez volt május elején – workshopon szerettek volna részt venni. Pár hónapra rá pedig meg is szervezték a saját csoportjukat, így szeptemberre már Vakodában tartottam workshopot nekik.

A „rendes” nézőinknek persze nehezebb a dolga – a mai napig sokan vannak, akik sírva fordulnak ki az előadásról. Nekem nem feladatom ettől megvédeni az embereket, inkább hozzá szeretném segíteni őket, hogy belássák; attól, hogy ez kemény, attól még egy nagyon is érvényes és valós világ.

Az, hogy összeszorul a gyomrod, elsőre lehet egy nagyon egészséges hozzáállás, hiszen megvéd attól, amit nem tudsz befogadni. A különböző élet - szakaszoknak és személyes érettségi szinteknek megvan a maguk énvédő mechanizmusa – a hárítás nem egy igazán magas szint, viszont fontos, hogy a maga helyén működjön. Ha észreveszem, hogy mikor kell használnom, akkor ráirányíthatja a figyelmemet arra,, hogy mivel is nem tudok szembenézni? Ha ezt felismerem, legközelebb már lehet, hogy ezt az élményt át tudom engedni magamon, úgy, hogy nem bánt, az már hasznomra válik . A színház, a színházi tér és szituáció - többek között – erre is való, a szublimálásra. Hogy megbirkózzunk az ilyen mély élményekkel, végső soron a magunk hiányosságaival, veszteségeivel, fogyatékaival– nem?


Sifter Vera